Hihetetlen, hogy ami eddig olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, ennyire
belátható (3-4 napi járás) távolságba került.
Elmentünk a 100. km-t jelző kilométerkő mellett, de
mivel a peregrinok tömött sorokban álltak mellette azért, hogy egy bárgyú
mosoly kíséretében boldogan pózolhassanak fotómasináiknak, miközben
rácsavarodnak a kőre, úgy döntöttem, hogy én nem fotózom le magam ott, mert aki
nem hiszi, hogy itt jártam, az bekaphatja.
A mai gyaloglás során egy csomó minden járt a fejemben. Megosztom Veletek, nehogy azt higgyétek, hogy lelkileg nem zajlik bennem semmi, csak "szimplán" jól szórakozom itt.
Elgondolkodtam, hogy vajon miért nem kell egyedül
mennem, vagy, hogy amikor egyedül mentem, az miért volt, és hogy mi a különbség
a két állapot között. Konklúzióm "meglepő" módon ráhúzható az élet
más területeire is, nemcsak a Caminóra illik.
Arra jöttem rá, hogy itt az alapvető cél, hogy mindennap tovább kell mennem (ahogy az életben is nap mint nap tovább kell lépnem). Ehhez pedig, vagyis ahhoz, hogy közben az utamon maradjak, nem kell mást tennem, mint figyelnem a jeleket (itt a sárga nyilakat, kagylókat stb., otthon egészen más típusúakat). Amikor egyedül megyek, sokkal koncentráltabb vagyok, ezért kevésbé vétem el a jeleket, vagy talán a magamra utaltság révén éberebben, nyitottabban keresem őket. Ha mégis eltévednék, akkor is mindig jön valahonnan segítség (például egy helyi lakos vagy egy másik eltévedt peregrino :)). Amikor társakkal haladok, nyilván sok szempontból "könnyebb", bár néha el kell viselni őket, nem tarthatom a saját tempóm, alkalmazkodnom kell hozzájuk stb. De a lényeg, hogy ha csak ketten is megyünk, valahogy mindig mindketten azt hisszük/várjuk el, hogy a másik figyeli a jeleket. Ezért sokkal kevésbé figyelünk mi magunk rájuk, és sokkal többször eltévedünk. Eközben persze áttoljuk a felelősséget, gyakran mutogatunk a másikra, hogy ő vétette el stb. Elképesztő, hogy akár egy munkatársi, akár egy párkapcsolatra mennyire ráillik ez a hasonlat. Ugye? Vagy csak én látom így? :)
Aztán ma kitaláltam azt is, hogy mivel lehetne egy nap alatt nagyon sok pénzt keresni itt az úton. Mondtam a többieknek, hogy hirdessük meg a Camino szépe versenyt, amelyre természetesen a most leginkább képviselt 60-70 éves korcsoportban éppúgy lehetne nevezni, mint az összes többi korosztályban. Vagyis minden csoportnak lenne egy szépségkirálynője és egy királya. A nevezés természetesen pénzbe kerülne, amit a verseny szervezőinek (vagyis nekünk) kell befizetni. A verseny győztese a dicsőség mellett nyerne egy fillérekért beszerezhető "Camino szépe" feliratú köcsögöt vagy tököt, és az eredményhirdetés után árverést indítanánk, amelyen a legtöbb pénzt felkínáló licitáló együtt tölthetne egy estét a szépségkirálynővel/királlyal. Itt természetesen már engedélyezett lenne az "átjárás" a korcsoportok között, az árverésen befolyt összeg pedig természetesen ismét a szervezőket (vagyis minket) illetné.
Na jó, ez nem annyira magasztos, mint előző gondolataim, de mit tegyek, ha ez is megfordult a fejemben... :)
Előző leveleim megírása után mindig rájöttem, hogy egy csomó mindent nem írtam meg csak azért, mert nem jutott éppen az eszembe. Úgyhogy most okosan előveszem a fényképezőgépem, és megnézem, hogy miket fotóztam.
Fotók még: a fejünk felett összeölelkező fák szegélyezte árnyas út; a pihenőnél az út mellé dobott hátizsákjaink; a rét, ahol feküdtünk és majszoltuk a reggelinket; egy lila harangokban dúskáló virág, aminek a fotójával tuti benevezek az Év Természetfotósa pályázatra; egy bár, ahol megálltunk; tehenek, 3 tehén, 2 tehén, aztán ugyanezek a tehenek az úton szemben. Hát ez fantasztikus volt. Csak jöttek szembe, az egész utat elfoglalták a tehenek, én meg álltam megszeppenve a tűzpiros esőkabátomban. A tehenek meg csak jöttek, jöttek, moccanni sem mertem, de aztán intelligensen kikerültek.
Aztán a fotók tovább: tehenek még, tehénfenekek; az utat szegélyező fák mögül Portomarin kibukkanó házai; a városba vezető híd a folyón át; folyó jobbról; folyó balról; és a szállás.
Háááááááááááát, ez megint elég zordra sikeredett. Bár tiszta, meg modern, meg amint látszik, internet is van, dehát mégiscsak 120 (60 db. emeletes) ágy van egy légtérben. Ez az este újra füldugós lesz, ha jól sejtem. De ez legyen a legnagyobb bajom. Ha aggódnátok, hát kösz, tényleg jól vagyok.
Most megyek enni.
Mindenkit ölel:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése