Palas de Rei - 2008. 05. 25.

Hola Amigos!

Akárhogy is szeretnétek, nem tűnök el. :)

Ma, bő 26 km megtétele után a fent nevezett városkába érkeztem.
Bizony, nem véletlen az egyes szám első személy, mert a többiek, Filomi és Zoli a mai féltáv megtétele után úgy döntöttek, hogy unják a "hagyományos" Caminót, és Lugo (vagy Vigo) felé letérve átmennek az úgynevezett "primitív" útra. Ez egy kicsi kerülőt jelent nekik, de annyira elegük lett a peregrinoszlalomból, hogy úgy gondolták, új kalandok után néznek. Bevallom, egy kicsit örülök, hogy egyedül maradhattam, mert - bár szórakoztató volt velük lenni - mégis éreztem, hogy szükségem van a "magányra". Igen, idézőjelben, mert itt sosem vagyok egyedül. 

Filomi szemén először bűntudatot láttam, hogy magamra hagynak, amely aztán átváltott meglepettségbe, amikor szinte kérő hangsúllyal mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, ha szeretne, és ne féljen, nem lesz semmi bajuk. Ő azt hitte, hogy én attól tartok, hogy velem történhet valami egyedül, de persze ez meg sem fordul a fejemben. Főként, hogy eddig is neki volt inkább szüksége rám, mint nekem rá, mindamellett, hogy nagyon élveztem a társaságát.

 

Így hát egyedül folytattam utam, és a hátralévő 15 km-t két rövid pihenővel, három óra alatt meg is tettem. Közben találkoztam egy német nővel, aki hallva az éneklésemet belehallgatott a fülhallgatómba, majd miután Robbie Williams Lovelight című dala megrengette dobhártyáit, egy rövidke ám annál megvetőbb "Fenomenal!" megjegyzéssel bocsátott utamra. Asszem, nem jött be neki Robbie... :)

Ma is, mint mindig, ha egyedül maradok, besűrűsödnek a kontaktusok idegen ajkú peregrinotársaimmal. Azt hiszem, jól megértem őket, bármilyen nyelven is szólítsanak meg, ha pedig egy kukkot sem értek, a "Mondj igent, előbb szabadulsz." módszert alkalmazom, vagyis kedvesen mosolygok, és lehetőleg a saját anyanyelvén igent válaszolok az érdeklődő zarándoknak. Ennek köszönhetően tegnap két francia nő azt hitte, hogy tudok franciául, és csak azután vették észre, hogy fogalmam sincs, miről van szó, amikor kábé félperces franciául előadott monológuk után még mindig bárgyún vigyorogtam. Ők láthatóan többet vártak.
 

Ma kifejezetten profitáltam fent leírt módszeremből, amikor egy bárba betérve rendeltem egy pohár Vino Tintot (vörösbort), majd mikor egy középkorú spanyol férfi feltett egy röpke egyszavas, általam értelmezhetetlen kérdést, egy kedves mosoly kíséretében intelligensen annyit mondtam "Si!". Erre ő elégedett mosollyal bólintott, fizetett, majd elhagyta a bárt. A meglepetés akkor ért, amikor a bárpultban álló, "echte spanyol" sárga bőrű hölgy nem engedett fizetni, azt gesztikulálva, hogy a señor már rendezte a számlát. Remélem, nem ígértem az úriembernek semmi olyat, amit később még megbánnék... :) (A férfival többé nem találkoztam.)

Tegnap megcsípett egy csalán. Filomi szerint a magyar csaláncsípés fél nap alatt elmúlik, de az én csuklóm még mindig sajog, hiába pránázom, úgyhogy meg kell állapítanom, hogy errefelé vércsalán nő, ami rendkívüli veszélyt jelent egy magamfajta "vadonpisilő" peregrinára nézve.

Reggel megismerkedtem egy újabb magyar fiúval, Tamással, aki május másodikán indult, így 4 napot ránk vert. Bevallása szerint egy csöppet sem került közelebb a megvilágosodáshoz, igaz, hogy eleve sportolni jött a Caminóra. 

Miután elköszöntünk tőle, 8-kor indultunk hihetetlen ködben, és rögtön tömeghipnózis áldozatává váltunk. Amíg az albergue előtt cigiztem, egy német nő mutatott nekem egy rövidebb utat, ami levezet a Caminóra, és én nagy arccal közöltem is a többiekkel, hogy tudom a tutit, hogy merre kell menni. Így kötöttem ki egy konyhakert közepén a káposzták között, ahol egyszer csak megszűnt az út, nem kis derültséget okozva így egy spanyol férfinak és lányának, akik a felettem menő úton hangosan röhögtek rajtam. Velük már többször találkoztam, a lánnyal már beszéltem is, mert folyékonyan töri az angolt, így nevetve mondtam neki, hogy "Don’t laugh! This is my Camino." (Ne nevess! Ez az én Caminóm.) és megszégyenülve visszavonulót fújtam a káposzták között. Azóta sem értem, hogy a többi hülye, aki ugyanarra indult, hova tűnt, mert ők nem jöttek vissza. 

Zolival megállapítottuk, hogy arrafelé egy dimenziókapu lehet, amely csak a már megvilágosodott, de minimum megüdvözült peregrinoknak nyílik meg, és ezért az olyan komolytalan és áldásnélküli (egyitthoniáldásos) zarándokok, mint én, nem nyerhetnek bebocsáttatást. 

Rögtön ezután megtörtént a következő "baki". A szállás ablakából két híd is látható volt, amelyek visszavezetnek a Caminóra, és szemmel láthatóan a bal oldali sokkal rövidebb utat tett lehetővé. El is döntöttük, hogy azt vesszük célba, így visszamenve a folyópartra, átvágtunk azon a hídon, ahol előző nap bejöttünk a városba. Szembe jöttek az előző falvakból érkező peregrinok, mi pedig öntelt, "én jobban tudom" arckifejezéssel és magabiztos léptekkel mentünk a túlpartra. Mondjuk gyanús volt, hogy nincs mellettünk a jobb oldali, hosszabb híd, de azt hittük, hogy csak a sűrű köd tréfálkozik velünk. A túlpartról visszanézve vettük csak észre, hogy egy harmadik hídon mentünk, és hogy pont visszafelé haladunk (mily meglepő…). Filomi rögtön közölte, hogy én tehetek róla, mert ő nem viseli a szemüvegét, így nem is lehet felelősségre vonni, meg különben is, aki vezet (jelen esetben én), azé a felelősség is. :)

Így hát visszafordultunk, megígérve egymásnak, hogy ezen a hídon többet idén már nem megyünk át, és visszatérve a városba alázatosan megkerestük a jeleket (amelyeket már előbb is láttunk, de "okosan" nem hagytuk magunkat "félrevezetni" általuk), és rátértünk a "helyes útra". Persze közben vagy negyedórát röhögtünk rajtam, a káposztákon és kollektív hülyeségünkön.

Ismét csodálatos hegyi utakon haladtunk olyan párában, hogy az első megállásnál tiszta víz volt a hajam tőle. Miután Zolit és Filomit lefotóztam a Santiago de Compostela 78,1 km. feliratú kilométerkőnél, ők - mint már említettem - elmentek "primitívbe" :) én pedig megörülve "magányos zarándok" státuszomnak, elkezdtem száguldozni a hegyek és a peregrinok között. 

És most jöjjön a fotó- és emlékmustra...

kőkereszt fogalmam sincs, hol; fekvő tehén, fekvő kutya; cica; bárányok; legelő tehén; és a westernhősnek öltözött spanyol lovasok, akiknek négy gyönyörű lováról egy kisebb könyvbe illő fotósorozatot készítettem. Aztán a Compostela 68 feliratú kilométerkő; majd Palas de Rei elővárosa a kicsi, várszerű házával; egy bájos templom; majd maga Palas de Rei utcái. Egy nagyon szép Szűz Mária szobor a karonülő Jézussal; és egy Szent Jakabot ábrázoló kút, amelynek a szélén ülve fogyasztottam el 3 órakor az "estebédet". És végül a mai szállásom, az önkormányzati albergue 8 ágyas szobája (4 db. emeletes ágy) a hálózsákommal.

Hát itt tartok most. Nagyon élvezem, hogy egyedül vagyok, mert bevallom, Zoli nyavajgása, hogy ez így unalmas, és hogy ő nem érez semmi fennköltséget, és már a polipot is únja, egy kicsit fárasztott. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy engem nem tesz próbára az út hosszúsága, szeretteim és barátaim hiánya, valamint az egyszerre változatos és mégis ugyanolyan napok monotonitása, mégis minden egyes kilométerkő, amely szembejön és jelzi, hogy haladok, erőt ad és továbblendít utamon.

Hát valahogy így...

Csók mindenkinek.

Káposztás Fru

Az előző részhez katt ide!

A következő részhez katt ide!