Ma történt meg az a dolog, amiért idejöttem. Persze
sok minden másért is jöttem, de a legfontosabb ma esett meg velem. Hogy mi az,
az hadd maradjon az én titkom...
Bár a levelek olvasói ezt nem láthatták, a teljesség
kedvéért úgy döntöttem, mégis felfedem, mi is történt e jeles napon.
Egy
aprócska faluba, nevezetesen Furelosba érve betértem egy icipici, Szt.
Jánosról elnevezett templomba (Parroquia San Juan). Ázottan, átfagyva, zsákkal
a hátamon leültem szűkös padsorába, és szemlélődni kezdtem. Odabenn egy árva
lélek sem volt, ám fura módon valahonnan szakrális zene szólt.
Talán a pici, de
emlékeim szerint gyönyörű oltár látványa, talán a nem kevésbé megkapó zene volt
rám olyan hatással, hogy egyszerre roppant erős áhitat lett rajtam úrrá. Az
úton most először eszembe jutottak a szüleim, akiket 28 éves koromra viszonylag
korán elveszítettem. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy eddig nem gondoltam rájuk,
és azt is tudtam, hogy miért tört rám éppen most, éppen itt az emlékük.
Tudtam,
hogy elérkezett az idő, amikor el kell engednem őket. Hogy vége az
önsajnálatnak, hiszen éreztem, hogy bár ők maguk személyesen nincsenek velem,
de az ő szeretetük egy sokkal hatalmasabb erőben egyesül, és vigyáz rám. Nem
tudom, gondolatmenetem melyik pontjánál indultak meg könnyeim, csak arra
emlékszem, hogy a padra dőlve arcomat tenyerembe temetem, és keservesen zokogok.
Fogalmam sincs, mennyi ideig rázott a sírás, talán egy félórát, talán többet
is. Csak zokogtam, és a világ legmagányosabb, legelhagyatottabb és
leggyámoltalanabb lényének éreztem magam.
Aztán egyszercsak, ahogy
emlékezetembe villantak az úton tapasztaltak, szinte észrevétlenül felszáradtak
a könnyeim, és helyüket átvette a bizonyosság, hogy valaki vagy valami, egy
magasabb erő mindig vigyáz rám és nem hagy elveszni. Hiszen az út maga is azt
bizonyítja, hogy sosem vagyok egyedül, mindig van, aki szeretettel fordul
felém, aki gyámolít.
Úgy ébredtem az élményből, mint egy álomból, és
felfedeztem, hogy a templom közben megtelt zarándokokkal. Sőt, egy lelkész is
ült már mellettem, és ők valószínű mind tanúi voltak annak, ami velem történt.
Óriási megkönnyebbülést éreztem. Lelkemből kiürült a fájdalom, és helyét szinte
tökéletesen betöltötte a szeretet érzése.
Miközben az utolsókat szipogtam a
„tett“ helyszínén, a lelkész valamit hevesen elkezdett magyarázni a köré
sorakozó peregrinoknak. Egy kukkot sem értettem, csak figyeltem heves
gesztusait, melyekkel a mellettem lévő feszület felé mutogatott. Valami nagyon
furcsa volt rajta, elsőre szinte alig fedeztem fel.
Csak miután a pap is
hevesen mutogatni kezdte, akkor vettem észre, hogy Krisztus ezen a kereszten csupán
a bal kezével függ, jobb karjával teste mellett lefelé (jelen esetben pont
felém) nyúl, és tekintetével is leeresztett kezét követi. A pap persze biztos
megmagyarázta, hogy miért, de én már csak itthon, a neten kutakodva találtam rá
az okra: Krisztus leeresztett jobb kezével az égi áldást hozza le az
emberiségnek, vagyis rólunk gondoskodik, bennünket gyámolít. És én éppen ott, e
gyámolító jobb kéz alatt éreztem meg, hogy létezik magasabb rendű gondviselés…)
Tegnap, miután írtam Nektek, megtekinthettem életem
első bikaviadalát, amin aztán jól el is bőgtem magam. Gondolhatjátok, mit
szóltak ehhez a kocsmában, ahol a tévében a sportcsatornán élőben közvetítették
a viadalt. :)
Ma 29,4 km-t jöttem a kérlelhetetlenül szűnni nem
akaró zivatarban. Csodás helyeken jártam, vagy nyolcszor keltem át valamilyen
folyón, vízen. Fantasztikus volt gondolkodni, elmélyülni, elmerengeni az itt
történteken, és bizony-bizony egyedül lenni. Menet közben észrevettem, hogy a
tehenekre már immunis vagyok, a lovak, a kutyák és a bárányok még fel tudnak
izgatni. No meg a csigák... Azok csak izgatnának.
De amióta Fruzsika
osztályfőnökének, Erőss Doktor Úrnak megígértem, hogy levadászok egyet-kettőt,
persze egy se jön felém. Reggel még láttam egyet, de annak törött volt a háza,
és mivel zuhogott az eső, gondoltam, biztos belefutok pár példányba. Aztán csak
lestem, lestem a lábam elé, de a sok kis rohadék mind elbújt előlem. Én viszont
szinte vánszorogtam a nagy vadászatban, ezért úgy döntöttem, taktikát váltok
mint Micimackó, aki amikor nem talált haza, úgy döntött, hogy mostantól el akar
tévedni, mert akkor biztos hazatalál. :) Szóval én is úgy határoztam, hogy nem
keresem a csigákat, majd ők megtalálnak engem, főként, hogy ha nem teszek így,
még mindig ott botorkálnek az első erdőben.
Az erdőről egyébként újabb "magvas gondolat"
jutott eszembe: zuhogó esőben ha bemegyek a sűrű erdőbe, ugyan félelmetes és
sötét, mégis kevésbé ázom meg. Naaaaaaaaaaaaa? "Ez az én elméletem... Ami
az enyém... Az az enyém." - hogy a Monthy Pythont idézzem. :)
Van egy másik elméletem is, amit szintén
tapasztalatból tudok. Ha marhára esik az eső, mód nyílik egy csomó peregrinot
megelőzni. :)
Szakadó esőben "vágtattam" ugyanis az úton,
és az egyik bárnál azt látom, hogy egy szánalmasan kicsi ernyő alatt vagy 15
peregrino toporog.
Mivel bőrig áztam, és száradásra semmi esélyem sem
volt, úgy döntöttem, magam mögött hagyom őket, és így is lett.
Ebből megszületett a harmadik, egyben
életbölcsességnek is beillő elméletem: Aki az útján bevállalja a nehézségeket,
amelyeket a többiek esetleg hárítanak, jó eséllyel ér előbb célba.
Délután fél 5-kor értem Arzua városába, ahol mostanáig
körbesétáltam egy kicsit, beszereztem a kedvenc spanyol parfümömet,
megvásároltam a holnapi szendvicsnek valót, vettem sárgadinnyét és Pata Negrat.
Apropó! Tudjátok, mi az? Akár Facia Negra kistestvére is lehetne, de nem az. :)
A Pata Negra a spanyolok legdrágább sonkája, a fekete körmű (Pata Negra), vadon
és szabadon tartott disznó sonkája. Hihetetlen drága, csak miheztartás végett:
a sárgadinnye volt 1 euró, 0,08 dkg sonka pedig 5 euró.
Aztán bejöttem az alberguebe, ami, ha a "régi fejemmel"
gondolkodnék, ismét nagyon elszomorítana, és megcsináltam a holnapi
szendvicseket, majd nekiálltam megenni a dinnyét és a sonkát. Nagyon elegánsan
papírral és nylonzacskóval terítettem, mert hát ugye tányérra ezen a drágábbnak
számító magánszálláson már nem futotta... :)
Miután befaltam fejedelmi uzsonnámat (farkaséhes
voltam, és ebben a városban csak 8-kor adnak vacsit), laza mozdulattal kidobtam
a dinnyehéjat a zacskóval, a papírral valamint a kanalammal együtt, ezért
kénytelen voltam elegánsan derékig hajolni a kukába, és kábé két hosszú perc
alatt kiguberálni belőle a kanalat. Jó-jó, ez nem közönséges kanál, hanem
olyan, aminek a másik végén villa van, amelynek az egyik széle recés, mintha
kés lenne. Ugyan használhatatlan, mert nem lehet vele enni, de annyira
szeretem, hogy képes voltam érte még guberálni is.
A többiek hívtak, hogy a primitív úton hihetetlen
sokat kell gyalogolni (a napi táv ott
minimum 40 km.), ráadásul Zoli elveszítette az útlevelét, amit ő jelnek
értelmezett, és visszataxiztak Melidébe, amit 15 km-rel ezelőtt hagytam el.
Szóval lehet, hogy holnap már összefutunk, de nem biztos, mert én szeretnék
minimum 20 km-t menni, és a 35 nekik sok lenne egy napra.
Azoknak, akik az adatokra buknak: a ma megtett távval
együtt összesen 699,8 km-t, vagyis 200 méter híján 700 kilométert jöttem
lábbal. Összesen pedig 755,9 km-t tettem meg idáig. Santiago pedig 39,3 km-re
van tőlem. Vagy én tőle?
Mindenkit csókol:
Gubera Fruzsi
Az előző részhez katt ide!
A következő részhez katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése