2013. május 28., kedd

Nagy találkozás - 2008. május 16.

-->
"Vár egy új nagy találkozás.
Vár egy új rácsodálkozás."

Emlékeztek erre a "Gyöngyös Klári"-dalra? (fiatalabbak: Katona Kláriról van szó, akinek egy időben az imidzse miatt veri trendi gyöngyök fityegtek a hajában.)
Ma május 16. van. 







Egy barátom, aki asztrológiát tanult, megnézve a személyes asztrológiai/asztrozófiai képletem, figyelmeztetett, hogy ma egy meghatározó beszélgetésben/találkozásban lesz részem.
Ezért nagyon vártam már ezt a napot. Azt gondoltam, hogy rendkívül spirituális lesz.

Hadd meséljem el Nektek, milyen volt idáig.

6:30-kor keltem a rendkívül kényelmes albergueben, és mint azt Filomitól megtudtam, a füldugóim ismét hatalmas horkolástól mentettek meg az éjjel. Nem tudom, miért, de ő elvből nem használ füldugót, és közölte velem, hogy bár van neki, de makacsul kitart eme elhatározása mellett. Ő tudja… Mondtam neki, hogy ez a szememben maximálisan kimeríti az önsorsrontás fogalmát.
(Minek az olyannak füldugó, aki sosem tuszkolja be azt a megfelelő helyre? :)

A reggeli pakolás viszonylag rendben telt, ma csupán a pizsamafelsőmet és a törölközőmet hagytam el. :)
(Eddig már elhagytam a termopulcsimat, de magyar barátaim a burgosi Decathlonban vettek egy tökéletesen ugyanolyat nekem, amit elhagytam, illetve a multifunkciós sálamat is elhagytam, de Filomi talált nekem egy sokkal jobbat. Aztán elhagytam még a fogkefém és a fogkrémem, meg a tusfürdőm, de ezeket pótoltam az első supermercadoban (szupermakret).)

Nem tudom, hogy kelt lába a mai cuccaimnak, mert esküszöm, figyeltem rájuk, és senki nem volt a szobában, aki elvehette, de hinnem kell Csilla barátnőmnek, aki azt mondta, hogy a Camino elveszi, amire nincs szükségem, és megadja, ami hiányzik. Ezek szerint mostantól félmeztelenül kell aludjak...

Aztán betuszkoltam a csomagomba mind az 5 kiló kaját, amit tegnap vettem Leonban. Amikor felvettem a hátizsákom, azonnal megvilágosodtam: ha az ember biztonságra törekszik, annak súlya van... Így hát az első bárban ott is hagytam 5 tonhalkonzervet, hátha úgy könnyebb a haladás... Háááát, nem volt az. 

Ma cirka 28 km-t mentünk együtt Filomival, de esküszöm, negyvennek tűnt. Kivéve az utolsó nyolc kilométert, amit Hontanasban (ejtsd: Ontanasz) megismert spanyol barátaimmal tettem meg. Ők heten mennek együtt (hét férfiember), és hellyel-közzel törik az angolt, így semmi nehézséget nem jelentett kommunikálni velük.

Nagyon fontos kérdésekről faggattam ki őket.

Az első a bikaviadal volt, mert még mindig élt bennem az Agesben elfogyasztott bika emléke. :)

Mint megtudtam, a bikaviadal a Camino mentén nem túl népszerű, úgyhogy nincs sok esélyem, hogy belefussak egybe. De véleményük szerint egyszer mindenképpen meg kell nézzem, hogy tudjam, milyen is valójában.
A bika minden esetben meghal, kivéve, ha annyira népszerű a közönség körében, hogy az egy emberként követeli a matadortól, hogy hagyja meg az életét. (Ez elképzelésem szerint nagyon hasonló lehet az ókori Rómában tartott gladiátor játékokhoz, amikor a közönség kérhette, hogy hagyják életben a gladiátort.)

Ha a bika életét megmenti a közönség, a bikának soha többet nem kell megküzdenie egyetlen matadorral sem. Ha viszont nem kérik, akkor tulajdonképpen semmi esélye, mindenképpen meg kell halnia. Ha meghal, akkor pedig bizony megeszik. :(

De nagy örömömre kiderült, hogy én biztos, hogy nem a bikaviadalokat támogattam a vacsorámmal (Agesben), mert állítólag a viadalon "elhunyt" bika annyira értékes, hogy azt csak kiváltságosok (gondolom a matador és becses sleppje) fogyaszthatják el.
Szóval én csupán egy "mezei" bikát ettem a múltkor.

A második kérdés, amit tisztáztam spanyol barátaimmal, az az általunk "kézitenisznek" nevezett dilis spanyol sport volt. Kiderült, hogy a labda belseje felér egy termetes kővel, amit gumival burkolnak. Ezt ütögetik az elmebetegek (csupasz kézzel) akár tíz méterről is a falnak, csakúgy, mint a fallabdát, és ha valakinek rossz a technikája, bizony súlyos sérüléseket szerezhet a tenyerén.

Ennek megtárgyalásakor értünk barátaimmal az általunk szállásként kiszemelt faluba, bár mint megtudtam, ők csak ebédelni térnek be ide, és mennek is tovább a közel 8 kilométerre lévő Hospital de... valami (Orbigo) nevű faluba.
Nagyon készségesen segítettek megértetni magam a szállásadóinkkal, így az eddigi utunkat tekintve legjobb szálláshoz, egy szinte "nászutas lakosztálynak" számító kétágyas szobához jutottunk potom 6 euróért fejenként.

Aztán kezdődött a dínomdánom.
Háááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááát, basszus!
Ettettek Ti már spanyolokkal?
:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

Kikértek egy gigantikus salátás tálat, amibe mindenki szabadon beleehetett, és fejenként további egy-egy tálat rogyásig megpakolva sült krumplival, tükörtojással és sült szalonnával. Inni rendeltek maguknak egy-egy sört, nekünk pedig egy üveg rozé bort. Aztán folytatták velünk a borozást, így elfogyott összesen vagy négy üveg bor. (Volt rá 7 spanyol pasi, és mi, a két magyar lány.) 


Mi nem akartunk enni, de tömtek, mint a libát. Együtt tunkoltuk a kenyeret a tojásba, faltuk a krumplit és a salátát, na meg a cuppogós szalonnát (ők csak colesterónak hívták :)), és közben a két helyi macska is degeszre zabálta magát. Utána jött a gyümölcs sárgabarack kompót formájában, és mi természetesen azt sem utasíthattuk vissza, mert magunkra haragítottuk volna a spanyolok összes (szám szerint egy) istenét. :)

Ezután rendelték ki a tömény italokat, amikből mi a gyengébb likőrt mertük csak meginni, míg ők egy kábé 50 fokos "pálinkaszerű" gyanús löttyöt vedeltek. Mindezt a tűző napon, rendkívül jókedvűen és hangosan fogyasztottuk el.

Ezután jött a spanyol nyelvlecke, amelynek keretében a "coño" (ejtsd: konyjó) nevezetű, általam rendkívül kedvelt káromkodás mind a 16 (külön hímnemű és nőnemű) változatát megtanították nekem, a környékbeli spanyolul értő zarándokok nem kis derültségére. Hogy el ne felejtsem, még le is írták, majd a nyomatékosság kedvéért el is mutogatták az összes szervet, amit felölel a témakör. :) (Természetesen csak ruhán keresztül.)

Mindezek után kifizették a számlát (szó sem lehetett, hogy beszálljunk), és indultak tovább, biztosítva minket arról, hogy rendkívül örülnek a találkozásnak, és bíznak benne, hogy reggel utolérjük őket, és együtt tudunk reggelizni.

Ami meglepő, hogy mindezek után egyáltalán nem éreztem magam még csak egy kicsit spiccesnek sem. Igaz, hogy a "szertartás" legalább 2 órán át tartott...

Azon gondolkozom, hogy vajon ez volt-e az a talákozás, amit az ismerősöm megjósolt, mert ha igen, akkor még jó sokáig kell a spiritualitást kutatnom benne. Mindennek már vagy 2 órája, Filomi azóta is az ágyban szunyál...
Én közben megfürödtem, kimostam a ruháim, és tettem egy kellemes sétát a látványosságokban igencsak szűkölködő faluban.

Az előző napokból elfelejtettem néhány emlékemet megosztani Veletek, úgyhogy most következzenek ezek.

Két napja például találkoztam egy 65 körüli német hölggyel, aki akkora monoklit szerzett az úton, hogy esküszöm, rossz ránézni. A jobb szeme alatt már fekete a duzzanat, őszintén szólva nem mertem megkérdezni, mi történt vele.

Aztán szintén két napja láttam az első két lovas zarándokot, két 50 körüli nőt, akik után lélekvesztve rohantam, legalább 2,5 km/órás sebességgel :), hogy tudjak róluk készíteni egy fotót.

Az imént pedig megismerkedtem egy brazil fiúval, aki leginkább arról híres, hogy gyakorlatilag az összes lábujjáról leesett a köröm. Gondolhatjátok, milyen guszta látvány...
Megkérdeztem, honnan indult, mondta, hogy ugyanonnan, ahonnan mi, és azóta vagy tíz napot kellett pihennie itt-ott a lábai miatt. Tényleg tiszteletem az összes férfinak, de meg kell állapítanom, hogy valahogy a nők sokkal jobban bírják az itteni megpróbáltatásokat. 

Ezt erősíti meg az a tény is, hogy az eddig hellyel-közzel velünk tartó magyar fiú, Zoli, tegnap Leonban azzal köszönt el tőlünk, hogy annak ellenére, hogy szinte minden második nap buszozott, a lába felmondta a szolgálatot, így elvonatozik a tengerpartra északra, és majd úgy 4-5 nap múlva csatlakozik hozzánk ismét. (Úgy gondolom, a férfiak kíméletlenebbek a testükkel, és ennek minden esetben meg is isszák a levét.)

Hát ma így ennyi jut eszembe. A lábaim remekül működnek, a lelkem is rendben van, a spirituális találkozás pedig, úgy látszik, még hátravan.
Ölellek Benneteket!
Fruszíííííína (ahogy a spanyolok képesek mondani...)


Második levél aznap

Miután írtam Nektek, volt még egy spirituális találkozásom a vacsorával, ami teljesen betette nálam a kaput. Esküszöm, ennyi evés megterhelőbb, mint 35 km gyaloglás tűző napon. :)
Megyek aludni.

Csók!

Dundika

Az előző részhez katt ide!

A következő részhez katt ide!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése