Sziasztok!
Két napja nem írtam, mert nem állt módomban. Ha jól
emlékszem, Astorga után jelentkeztem utoljára. Pont, mielőtt újra nekivágtunk
volna a magas hegyeknek. Hihetetlen korán, és nem kevésbé hihetetlen rossz
időben indultunk el Filomival, kezdetben sűrű köd és eső tépázta az utunkat.
Ám, ami aztán ránk várt, az valóban maga volt a csoda.
Ahogyan egyre feljebb
kapaszkodtunk a hegyekben, tisztult az idő, és odaföntről csodálatos látvány
tárult elénk. Az út elég jelentős szakaszát egyedül tettem meg, ekkor
találkoztam egy rókával és egy gyíkkal, aki végre hagyta, hogy fotót is
készítsek róla. A táj látványa olyannyira lenyűgöző volt, hogy el is merengtem,
milyen kár, hogy nem Wass Albertnek születtem, mert akkor talán méltó szavakba
tudnám önteni az élményt.
És mit ad az élet, Dukát Csilla, előttem Caminót járt
barátnőm a következő sorokat küldte nekem levélben:
„Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak.
Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy; annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy
egyedül; annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és
örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden
napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."
(Wass Albert)
Azt hiszem, ezt hívják szinkronicitásnak. :)
Tegnap Filomival a könyvünk által ajánlott 28 km-re
még ráhúztunk 7 km-t, hogy eljussunk Ponferrada városába, ahol lesántult
barátunk, Zoli már várt minket.
Az éjszakát az eddigi egyik legzorallabb
szálláson töltöttük. Egy óriási pincében összezsúfolt emeletes ágyakon
aludtunk, én közvetlenül az ajtó mellett, amit az egyik leleményes zarándoktársam
okosan kitámasztott éjjelre, így a huzatnak köszönhetően sikerült még jobban
megfáznom.
Ja, azt elfelejtettem írni, hogy az előző napok esőzései miatt már
eleve beteg voltam. Az azonban érdekes, hogy itt még a betegség is sokkal
gyorsabb lefolyású. Valószínűleg az erőltetett menet segít gyorsabban kiizzadni
a náthát.
Az újra találkozást este fejlámpa partyval ünnepeltük meg, reggel
pedig már újból hárman vágtunk bele a mai szakaszba, ami szándékunk szerint
jóval rövidebb és persze könnyebb is kellett volna legyen. Ezzel szemben, mivel
későn is indultunk, és gyakorlatilag minden bokornál megálltunk, a tűző napon
megtett 23 km szinte minden erőmet elszippantotta. Azt hittem, az utolsó
kilométernek sosem lesz vége.
Most Villafranca del... valamiben (Bierzo) vagyok, egy kedves városban,
amely a hegyek közti völgybe épült. A lábaim újra fájdogálnak, de érdekes módon
most a talpamat viselte meg leginkább a hegyi menet.
Aki aggódott volna az elvesztett törölközőmért és
pizsamafelsőmért, azt szeretném megnyugtatni, hogy nem vesztek el, csak a
hálózsákommal együtt csomagoltam el őket véletlenül. :)
Ahogy számoltam, 28-a körül érkezem Santiagoba, így
még bőven lesz időm lesétálni Finisterrába, a világ végére, hogy hozzak Nektek
kagylót.
Most lejár a netem, úgyhogy megyek, és eszem. (Ez
rímel, ugye?)
Ölelek mindenkit.
Fru
Az előző részhez katt ide!
A következő részhez katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése