2013. április 19., péntek

Így szeretnék elaludni

Most fektettem le Bencét. Minden a megszokott rutin szerint zajlott. Pancsi, tápi, mese, röhögés, a végén függönyök behúzása, altatódal, tente. Itt be is fejezhetném ezt a posztot, mert semmi "különös" nem történt. És mégis...












Elég fárasztó napunk volt. Délelőtt orvosnál voltunk 1 éves státuszon (az újnál), koradélután védőnőnél voltunk 1 éves státuszon (a réginél), úgyhogy Bence délután ötig aludt, pedig négyig szokott.

Aztán még meglátogattuk a Kobuci kertet megnyitása alkalmából, ott Bence megismerkedett a murvával, és egy kisfiúval, aki úgy gondolta, hogy az összes kavics az övé, és Bencének nincs joga markolászni.

Azért, hogy ezt tudomására hozza, először egyesével elkezdte felszedegetni a kavicsokat a kezébe, ám egy perc után rájött, hogy ez elég sziszifuszi meló, és megkockáztatom, hogy azt is fölmérte, hogy a kert minimum harminc százalékát borító murvát elhordani eléggé halálra ítélt vállalkozás. Ezért stratégiát váltott.

Először mérgesen halandzsázott Bencének, majd fenyegetően mutogatott felé, ám Bence teljesen jogosan úgy nézett rá, mint egy komplett hülyére. Az ő érzelmi palettánján a harag még nem szerepel, és az önzés is csak ritkán jelenik meg. A kisfiú okosan levette, hogy ez a módszer sem jött be, hiszen Bence még mindig makacsul ragaszkodik ahhoz a három szem kavicshoz, amit annak előtt zsákmányolt. Így hát megint stratégiát váltott.

Teljes testével lehasalt a földre, hogy a lehető legnagyobb felületen védje a kavicsokat. Én még egy darabig szórakoztam rajta, Bence csodálkozott, majd elköszöntünk tőle és odébbálltunk.

Elég hosszasan sétáltunk, megjártunk két játszóteret, két hintát, egy csúszdát és egy homokozót. (Ezt csak azok kedvéért írom le, akik azért aggódnak, hogy én csak kocsmázni viszem a fiamat.)

Aztán holtfáradtan hazaértünk, ezért viszonylag könnyen ment a vetkőztetés-fürdetés-pizsamábabújtatás kombó. (Néhány napja ugyanis az én eddig "kezesbárány" fiam már nem hagyja magát fekve öltöztetni, hanem elvárja, hogy amíg ő szaladgál a lakásban, addig én menet közben pelenkázzam és öltöztessem. A védőnő felvilágosított, hogy ez életkori sajátosság, és addig nem is szűnik meg, amíg nem kezd el beszélni, és érteni engem, hogy meg tudjam vele beszélni a dolgokat. Arról is felvilágosított, hogy egyáltalán nem csodálja, hogy fáradt vagyok minden este.)

Szóval az esti rutin a hálószobába érkezett. Ilyenkor szoktam még megitatni tápszerrel, megmosni a fogát (ha hagyja), aztán mesélni, képeskönyvet mutogatni, lehetőség szerint megnevettetni, mert alvás előtt kifejezetten rötyögős kedvében szokott lenni. Általában a hangutánzó szavakon mulat a legjobban. Ma este úgy alakult, hogy a képeskönyv nézegetése alatt, két kép között egy hatalmasat büffentett. Én persze utánoztam, hogy "Büff!, ő rötyögött, és végül minden kép között kellett egyet büffentenem. Óriási kacagás volt. És amikor már kezdte unni, hát csak ránéztem, hogy várja már a büfögést, és amikor elcsípte a pillantásom, hát azon rötyögött. Az az igazság, hogy Bencét még elég olcsó poénokkal le lehet venni a lábáról.

Ezek után felveszem a kicsikém, és együtt lekapcsoljuk a lámpákat, odamegyünk az ablakhoz, elköszönünk a világtól ("Pápá, Világ!"), behúzzuk a függönyöket, majd amikor már teljes a sötétség, visszamegyünk a kiságyhoz. Ő ilyenkor mindig "matricázik", vagyis teljes testével hozzám simul, buksiját pedig a vállamra hajtja. Én altatódalt énekelek neki behúnyt szemmel, és próbálom teljesen megélni ennek a néhány percnek minden pillanatát. Ő közben a kezem után kutat, és mikor megtalálja (általában az arcánál, mert ahogy átölelem, a pofiját simogatom), elkezdi birizgálni az ujjaim. Így ringatózunk a dalocska ütemére, és az ének mellett a leghangosabb "effekt", ahogy a cumi cuppog a szájában.

Ma is így történt. A rutint tekintve nincs benne semmi "különleges", ahogy már a bevezetőben írtam. Csak éneklés közben eszembe jutott (mert én ilyen multitaskinges nő vagyok, tehát egyszerre tudok ringatni, simogatni, énekelni és még agyalni is), hogy ez a pillanat az amolyan "fontosabb" pillanatok közé tartozik. Amit AKKOR és OTT nagyon meg akarok jegyezni, hogy mindig fel tudjam idézni, hogy sose felejtsem el. Ilyen például a hintaágyban ringatózás, amit meditáció alatt bármikor elő tudtam hívni, amíg még volt időm meditálni. Aztán ilyen egy gyerekkori tábori emlék: ha akarok, bármikor visszatérek a lépcsőfordulóba, ahogy megyünk le a társaimmal a régi kúria éttermébe ebédelni, és közben azt kívánom, hogy mindig emlékezzek erre a pillanatra.

És most ahogy ringatóztam Bencével, ő szuszogott és cumizott a vállamon, birizgálta az ujjam és hallgatta az énekem, azt kívántam, hogy ez is egy ilyen pillanat legyen. Szeretném - ha majd elmúlik ez a csodás időszak, és már nem fog ennyire kötődni hozzám - bármikor előhívni és újraélni ezt az érzést. Hogy ez egy ilyen mindig felidézhető emlék legyen. És ha még merészebbet is lehet kívánni, (vigyázat, ez most nagyon érzelgős lesz, de tényleg így gondolom!) hát szeretném, ha majd ott leszek az utsó percben, felidézni ezt az érzést és ilyen békében és szeretetben ringatózva lehunyni végleg a szemem. Szeretnek engem az égiek, miért ne lehetne így meghalni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése