2013. március 13., szerda

Fekszem, mint a lőtt kutya, avagy másfél hónap kórházban - Utsó rész

A történetet ott hagytam abba, hogy Judit beköltözött, és segített egy vajúdó nőt "jól megérdemelt" helyére, a szülőszobára juttatni.
Itt most beköltözik még néhány lakó a szobába, de aztán a sztori hirtelen véget ér.








Néhány napra Judit hőstette után megérkezett a kórterembe Adra is, és befeküdt a velem szemközti ágyra. Ő azóta, nyugodtan kijelenthetem, az egyik legjobb barátnőmmé "nőtte ki magát". Érkezésekor természetesen ő is átesett, a "párnapéshazamegyek-úristennemengednek-naakkorhozzukkiebbőlalegtöbbet" rémület-megnyugvás kombón. Hozzám hasonlóan ő is felszerelkezett egy laptoppal, így együtt néztük végig az Éden Hotel összes részét és röhögtünk nagyokat, amikor elolvastuk a hozzáfűződő "Hogy volt" blogos bejegyzéseket. Egy-egy vizit alkalmával meg is kaptuk, hogy úgy néz ki a kórterem, mint egy iroda. Mondjuk elgondolkodtató, hogy melyik az az iroda, ahol nagyhasú nők fekszenek az íróasztal mögött... Ágyban... (Ebben az időben kezdődött az is, hogy a laptopom zárlatos zsinórja folyamatosan levágott egy egész áramkört, így a fél folyosón, köztük a nővérszobában is napokra elment az áram.) Sosem felejtem el, amikor Adrával megittuk az utsó kávét reggel hatkor, mielőtt lement a szülőszobára, hogy "röpke" másfél óra alatt életet adjon gyönyörű kislányának, Zselykének.

Aztán egy ködös márciusi napon, de lehet, hogy verőfényes volt, amikor Judittal és Adrával már épp összekovácsolódtunk, "betoppant" a szobába egy újabb beteg, Kati. 35 év körüli roma (vagy cigány - melyik most a hivatalos és nem bántó megnevezés?) nő, egy 14 év körüli nagylány és egy 3 év körüli kisfiú anyukája. Éles logikával kikövetkeztethető tehát, hogy a harmadik gyermekével került kórházba. A probléma nem volt más, mint hogy a magzat túlságosan kicsi. Úgy emlékszem, két héttel előbb volt kiírva szülésre, mint én, de a pici bizony jóval kisebb volt, mint az én hasamban kuksoló Bence. A helyzetet súlyosbította, hogy Katinak egyéb egészségügyi problémái is voltak, egyrészt trombózisos volt az egyik lába, másrészt valamilyen számomra már a feledés homályába vesző probléma miatt nem is ehetett akármit, sőt, szigorú diétára volt ítélve.

De nem az egészségügyi állapota volt a legfigyelemre méltóbb benne. Hanem a személyisége.

De tudjátok mit? A történetnek itt most, számomra is meglepő módon...

VÉGE.

Ha érdekel, hogy miért, kattints ide.


Az előző részért kattints ide

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése