Tegnap szikrázó napsütésben sétáltunk Bencével. Imádom a néhány hónapja kapott babakocsit, csupán egy szépséghibája van: Bence előre néz és nem rám, ezért nincs közöttünk kontaktus séta közben. Ez rajta is látszik. A baba, amint beteszem a kocsiba, fura egykedvűségbe zuhan, és ebből nagyon nehéz kibillenteni.
Sok mindent kipróbáltam már. Az, hogy séta közben üvöltve énekelek, alap. Bár nem látom a babát közben, de gondolom, élvezi. Ha nem, akkor meg így járt. Kénytelen hallgatni. Hisz mások ezért fizetnek.
Aztán ott van a kígyóvonalban kocsikázás hangos brümmögés közepette. Ennek sem ismerem a babára kifejtett hatását, de még sosem sírt.
Eddig ami konkrét pozitív hatást eredményezett, az a "jönapuszi" játék. Leállítom a kocsit valahol, és távolról nekifutok a babának, miközben vinnyogom, hogy "jönapuszijönapuszi", és amikor odaérek, egy cuppanósat nyomok a pofijára. Ilyenkor azért elvigyorodik.
Tegnap viszont feltaláltam a "tutit". Mivel hegyen lakunk, nem nehéz olyan utcát találni, ami lejt. A kocsit arccal a lejtő felé fordítom, és elengedem. Én előrerohanok a lejtő alja felé, és várom, hogy a kocsi nekemszánkázzon. Közben persze hangosan üvöltök, hogy "Gyere, Kicsim, gyere!" Na, ezen nagyon jót röhögött. Kicsit kockázatos és balesetveszélyes - leginkább a számomra, mert egyrész én megyek háttal a lejtőnek, másrészt belém csapódik a babakocsi is - de igazán megéri a hatást tekintve.
Közvetlen azután, hogy "feltaláltam" ezt az új mókát, felötlött bennem egy régi, kis Fruval átélt emlék.
Úgy 12-13 éves lehetett, mikor a barátaival együtt elvittem a Vidámparkba. Szerettem volna, ha egy kicsit vagányabb lenne, ha fogékonyabb az új kalandokra. Ennek eléréséhez természetesen én is hajlandó voltam olyan kockázatokat vállalni, amit egyébként sosem tettem volna. Eldöntöttem, hogy nem lesz olyan hányatós játék, amire ne ülnék föl a "szent" cél érdekében, és természetesen így ösztönzöm őt is, hogy kipróbálja azokat.
A délután nagyon jól alakult. Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy a "Gyerek" semmire sem ült föl velem. De mivel én nagy pofával óbégattam, hogy ezt ki kell próbálnia, és majd én megmutatom, hogy nem is olyan durva, hát minden játékra egyedül, vagy az egyik barátjával ültem fel.
Így erre, erre és erre. No, meg a leghányatósabbra is, amit Top Spinnek hívnak. Arra háromszor is, mert Rita, Fruzsi barátnője sajnos nagyon élvezte. Már az első körnél majdnem lehánytam az alattunk kedvesen mosolygó "Gyereket". A harmadiknál pedig arra gondoltam, hogy Buddha érezhette magát így a legdurvább beavatása közben. De magam mellé nézve megállapítottam, hogy szerencsére már Rita is sápad, így hamarosan elérkezik a megszabadulás. Szánom-bánom, de sosem örültem még ennyire annak, hogy egy gyerek rosszul van.
Tényleg jó volt. Kipróbáltam egy csomó szart, elszórtam egy csomó aprót, amit a lent ácsorgó nézelődők boldogan szedegettek fel, de átléptem a saját árnyékom. Legalább.
Kíváncsi vagyok, vajon Bence is megszivat-e így a Vidámparkban... Rejtély.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése