A zenétől is kivagyok, meg a kliptől is. És mivel minden énekesnő egy kicsit Beyoncé akar lenni (aki nem, az vagy nem énekes, vagy nem nő, vagy nem normális), hát én az is voltam néhány rövid és varázslatos percre.
Elindítottam a klipet. Bence állt az ölemben, és tátott szájjal nézte a monitort, miközben térdroggyantásokkal jelezte, hogy bejövős a muzsika. Végig is néztük, úgy, ahogy kell, Bence közben elfáradt, és lehuppant az ölembe. Úgy döntöttem, hogy akkor most így, nyugiban, megnézzük még egyszer. (Kibírja, én is fogok még ezerszer megnézni vele egyetlen mesefilmet.)
Nem volt ellenére, nyugodtan várta, hogy újra induljon a lejátszás.
És a varázslat elindult. Az első pár kocka után elfelejtettem, hogy hol vagyok, azt is, hogy ki van az ölemben, mert a klip magábaszippantott.
Szó szerint. Megszűntem itthon lenni, mert hirtelen sokkal, de sokkal nagyobb lett a hangterjedelmem, nem beszélve a mellemről, a hajam hosszú szőke tincsekben szállt ide-oda, ahogy ráztam bomba testem. Ott álltam, helyesebben táncoltam a YouTube-on, forgott a klipem, épp 78,553,990-edszer. Hibátlan előadás volt. A jelenetek sorra váltották egymást, ahogy a jobbnál jobb ruhaszettek, a táncos pasik pedig elképesztően jól néztek ki, és titkon mind belém volt szerelmes. A hangnem folyamatosan modulált fölfelé a dal során, és én brilliáns hangommal és kifinomult technikával egyre magasabban és magasabban énekeltem, mindenfajta erőfeszítés nélkül.
2:26-nál aztán jött a finálé jelenet. A frakkos pasik között fekete nadrágkosztümben énekeltem, mint egy pacsirta, a dekoltázsom pedig olyan csodás volt, mint Bence előtt. Nem is. Inkább olyan, mint szoptatás alatt, amikor tejtől duzzadtak a melleim. Kifogástalanul néztem ki, énekeltem és táncoltam.
Teljesen indokolt volt, hogy hetvennyolc és félmillióan voltak már eddig is kíváncsiak a klipemre. Persze itt meg kell említenem a filmes gárdát is: kitűnő munkát végeztek! És természetesen ebből a felsorolásból nem maradhat ki akkori menedzserem sem, aki egyben az édesapám, Matthew Kowles.
És ekkor a tekintetem egy kicsit lejjebb vándorolt, és megláttam egy feliratot: Pampers Törlőkendő. Kíméletes összetétel babájának, kíméletes ár pénztárcájának.
"Mi vaaaaan?" - riadtam fel, aztán valami kezdett derengeni. A rivaldafényen át felsejlett egy kis kakis popsi, aztán az érzés, hogy "Ugye, nincsen kicsípve?", és aztán hirtelen, a fénysebességnél is gyorsabban visszazuhantam a valóságba, a monitor elé, a gyerekkel az ölemben, és rájöttem, hogy bilibe lóg a kezem. És szakma ide, szakma oda, egy aprócska káromkodás suhant át az agyamon: "A faszom a perszonalizált hirdetésekbe!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése