2012. december 3., hétfő

A szoptatás szopás - avagy a mellem én vagyok

Édes-keserű téma ez... Nehéz helyzetben vagyok, mert ezt a blogot nem csak kismamáknak írom. Rajtuk kívül feltehetőleg elég sok pasi is megfordul itt. Akkor meg hogy írjak egy olyan korszakról, amely azon kívül, hogy óriási cicikkel ajándékozott meg, telis-teli volt küszködéssel, bizonytalansággal, fáradtsággal, és mégis, most, hogy végetérni látszik, összeszorul a torkom.
Azt hiszem, a legjobb hát, ha mindenkinek írom. És a lehető legőszintébben.
Nos... hol is kezdjem?
Amikor tavaly ilyenkor még nagyhasú voltam, mindenféle romantikus gondolataim voltak a szoptatásról. Elképzeltem, ahogy nyáron Bencével (aki akkor még Manó névre hallgatott, de aztán megfúrtam ezt a - valljuk be, idióta - ötletet az apjánál) és Juci barátnőmmel kimegyünk a Margit-szigetre, leheveredünk egy pokrócra és addig héderelünk, amíg csak akarunk, mert ha a baba éhes, hát lazán előkapom a cicimet, oszt jól megtömöm a bendőjét.
Bizakodásra adott okot az a tény is, hogy a hasam mellett a melleim is rohamosan nőttek, fiú  kollégáim nagy-nagy örömére.
Aztán megszületett, helyesebben "kivevődött" Bence, és kezdődött a szopás. Mindkettőnk számára. Mert csak nem jött a tej. És persze a kórházban semmi sem úgy történt, ahogy azt a könyvek írják. Nem tették azonnal a cicimre, pedig kellett volna. Az első éjjel cukros vizet adtak neki, pedig nem kellett volna. Aztán pedig folyamatosan megmérték minden szoptatás után, és mivel a súlyából egyértelműen kiderült, hogy még nem indult meg a tejem, tápszert nyomtak a kezembe, és azzal ijesztgettek, hogy ha nem adom oda neki, be fog sárgulni. Én meg másfél hónapos kórházi lét után (ez egy másik poszt témája) mint egy ijedt hülye adtam neki a tápszert, ezzel tanítva meg, hogy a cumi az a dolog, ahonnan sokkal kevesebb melóval is jön a kaja.
Több sem kellett az én lusta kisfiamnak, ahhoz, hogy rájöjjön: az alibi szopás után jön a cumi. Szóval ő sem melózott és én sem erőltettem eléggé ezt a szopás dolgot.
Így alakult ki, hogy Bence félig szoptatott, félig tápszeres baba lett, ami annyit tett, hogy minden étkezésnél kapott tápit is a szoptatás után. Vagyis 3 óránként egy egész órán át szopott, aztán pedig rácuppant a cumira, és kipótolta a hiányt. Én pedig kifejtem a maradékot, és máris kezdődött az egész előlről.
Uraim! Ti, akik még nem láttatok fejő nőt, azt javaslom, ha tehetitek, messziről kerüljétek el. Leginkább egy elcsigázott tehénhez tudom hasonlítani akkori önmagam, aki szinte soha nem jön ki a hálószobából, mert hol egy baba csüng a cicijén, hol egy elektromos fejőgép. Akkor fogalmazódott meg bennem az azóta mókásabbnak tűnő gondolat: "a mellem én vagyok". És mivel eldöntöttem, hogy Feldmár András tanácsára minimum 9 hónapig szoptatom a babám, persze elkeseredetten kapkodtam segítség után: szedtem többtízezer forintos kapszulát, ittam tejserkentő teát, malátaitalt, napi 4-5 liter vizet, hívtam szoptatási tanácsadót, védőnőt, gyerekorvost, böngésztem a fórumokat, cseteltem, csacsogtam. 
És ekkor leesett a nagy igazság: nem vagyok egyedül. A szoptatás korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nem úgy van az, hogy "gyere babám, ráakasztalak a cicimre, és miközben gyarapodsz, együtt szaladunk a fény felé". Szinte mindenki küszködött valamilyen problémával. Egyik barátnőmnek egy rosszmájú megjegyzéstől kezdett apadni a teje, egy másiknak pedig a túl sok tejtől gyulladt be a cicije, egészen magas lázat is okozva. Velünk például egyik hajnalban igazi horror dolog történt: Bence véreset bukott (így hívjuk a hányást, kedves gyermektelen pasik). A ruhám és a kis rongy is, amivel törölgettem a száját, csupa-csupa vér volt. Szerencsém volt, hogy a kutatómunka során már olvastam róla, hogy a kisebesedett mellbimbóból a baba vért is nyel, és bukásnál ezt köpi ki, úgyhogy nem ijedtem meg, de egy szörnyű pillanatig azért azt hittem, hogy esetleg Bencének van valami baja.
Sőt. Még azok a nők is, akiknek semmilyen problémájuk nincs a szoptatással, rengeteget melóznak vele: éjjel-nappal készenállnak, hogy megetessék a babát, sokszor el is alszanak, miközben a kicsi szopik. Szumma, szummárum: amellett, hogy tényleg kényelmes tud lenni, ha működik, a szoptatás így vagy úgy, de óriási szopás (respekt érte minden anyukának). És én ezt nyomtam több, mint 7 hónapig. A 4. hónapban visszaálltam a kizárólagos szoptatásra, és 3 hétig működött is, hogy nem kapott pótlást. Viszont ezzel vállaltam, hogy napi 4 etetés helyett újra éjjel-nappal, kábé 12-15-ször szoptatom. Nem számított. Boldog voltam, hogy kizárólag a testemmel táplálom. Aztán később sajnos újra kevésnek bizonyult a tejem. De nem érdekelt. Még úgy is, hogy Bence már rég végigaludta az éjszakát, fennmaradtam éjjel 1-ig, hogy tudjak fejni, egyrészt azért, hogy lássam, van-e még tejem, másrészt mert a fejésnek tejszaporító hatása is van. Aztán néhány napja azzal szembesültem, hogy a cicim már közel sem olyan szép nagy, mint régebben, én pedig egyre kevesebbet tudok fejni. Elhatároztam, hogy mindenképp tovább csinálom, míg legalább 1 deci kijön egy nap (4 fejés) alatt. A gyakorlatlanok kedvéért írom, hogy egy fél éves baba már egy étkezés alatt is ennek a háromszorosát szopizza. De én úgy gondoltam, hogy napi 1 deci is több, mint a semmi. Aztán ötven milli... "Sebaj, hisz aranyat ér." Negyven...
És végül pár napja a virrasztás után pár csepp... Hüpp.
Ezért már nem érdemes éjszakázni. Leálltam a fejéssel.
Úgy döntöttem, hogy reggel-este cicire teszem, és amíg elfogadja, örülünk. Tegnap reggel azért imádkoztam, hogy le tudjam még fotózni őt az én szemszögemből, ahogy szopizik. Sikerült. Boldog voltam.
Mert a fentiekből egyetlen, a legfontosabb dolog kimaradt...
Nincs még egy olyan meghitt időszak, mint amikor a baba megpihen a cicin, és jóízűen szopizik. Amikor a hosszas együttlét után a füle nyoma meglátszik az alkaron. És én, az anyukája, titkon azt remélem, hogy ez mindig így lesz, és igazából sosem nő föl. Mindig ilyen édes, békés baba marad, akit igazán csak az én közelségem nyugtat meg.
De aztán jöttek a küszködések, az egyre fogyó milliliterek és a felismerés: elhatározás ide, Feldmár András oda, el kell engedni. Most először. De közel sem utoljára. És félek, hogy tudok-e még valahogy máshogy ilyen közel kerülni hozzá, mint amilyen közel most vagyunk egymáshoz.
Őszintén remélem. És persze minden erőmmel rajta is leszek.



9 megjegyzés:

  1. Én amikor a kórházban azt mondtam az egyik ügyeletes szülésznőnek, amikor Bori mohón rákapott a mellbimbómra, hogy "de ez iszonyúan fáj!" akkor azt válaszolta kedvesen mosolyogva, hogy hát igen, ezt nem szokták említeni a szoptatási reklámokban. A kórházban nekem se indult be a tejem, kőkemények voltak a melleim, nem tudtam, hogy miért nem tud szopni a baba, a mellbimbóm befelé forduló, és miután egy csomót könyörögtem, kaptam bimbóvédőt, meg kimasszírozta a mellemet a szülésznőm, hát azért akkor is csillagokat láttam. De mindezek ellenére, amíg tudok, szoptatok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen-igen. A fájdalmat már el is felejtettem. :)

      Törlés
  2. Hali Fruzsi!

    Itt Flóra. :)
    Azt nem mondta az a sok szoptatási tanácsadó, hogy a LEGFONTOSABB tejszaporító módszer az ALVÁS? A sok éjszakai fejés helyett szundítani kellett volna. :(
    Mert sajna a fejés, az nem szopás.
    Bocsánat az okoskodásért, de kismama- és baba-mam jógaoktató vagyok. Sok szülésfelkészítés és baba-mama csoport illetve két gyermek szoptatása van a hátam mögött.
    Szal a tej nem tárolódik a ciciben, csak nagyon kevéske. A tej AKKOR termelődik ÉPPEN amikor szopik a baba. Tehát a tejszaporításhoz nem kell más, csak egy baba, aki akár napi 10x is szopik, és sok pihenés, éjszaka. :)
    Én mondjuk egy könnyenszoptatós, igazi tejcsárda voltam, de voltak apadt napok és mindig a kialvatlanság volt az oka.
    Szuper amit írtál!
    Én is azt mondtam anyámnak a szülés után két nappal könnyek közt a kórházi folyosón:
    "És ezt miért nem mondtad? Miért nem szóltál, hogy nem a szülés a leggázabb hanem ami utána jön? Hogy MINDENHOL folyik belőled valami, a cicim innkább csöccsé válik és ők leszneek a legjobb barátaim, mert nepi 24 órában velük kell foglalkoznom? Ha ezt mondtad volna, akkor erre is készülök, nem edig a boldog semmittevésre a babával a karomban!" :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Flóra Drága!
      Igen, igen, az 5. hónapban már mondta valaki. :) Addigra azonban már nem akart olyan sokat cicin lenni, hogy szaporodott volna eléggé. Hááááááááááát, tudod, biztos másképp csinálnám ezzel a tudással a hátam mögött, de nem hiszem, hogy lesz még rá alkalmam.
      Örülök, hogy itt vagy! Meg is kereslek fácsén. :)

      Törlés
  3. Szia Fruzsi!

    Egyrészt,jókat mosolyogtam,másrészt nagyon meghatott ez az írás.
    18. hónapja szoptatom a kisfiamat,néha úgy érzem ez a végtelen történet soha nem fog véget érni.
    Most már inkább fárasztó a dolog,mint meghitt,viszont,ha belegondolok,hogy ennek egyszer mégis vége lehet...hát nem is tudom..megrémülök.Jó ez a kötődés,akkor is,ha néha maga a borzalom, amikor is a fogzástól fájdalmakkal küzdő 13 kilósom egyik mellemről a másikra dobálja át magát,miközben jól belém harap,karmol,kapaszkodik.Én meg visítok. :D
    De ahhoz semmi sem fogható,amikor este altatom, "Titit" mondja ő,majd hozzám bújik és szopizás közben elalszik.
    Jó ez,na.

    VálaszTörlés
  4. Válaszok
    1. Szia Andi!
      Most meg én sírok. :)
      Köszönöm.
      Fru

      Törlés